Katasztrófa, majd két győzelem
Másfél éve nem volt komolyabb technikai, vagy egyéb gondom hegyikerékpár versenyen, ami miatt fel kellett volna adnom azt. (Lekopogom.) Ám a 2014-es Bükk maratonon beütött a krach. A nyolcadik kilométernél – abszolút első helyen, én húztam az egész brigádot – egyszer csak szétrobbant a hátsó gumi. A szó legszorosabb értelmében felrobbant: pukkant egy nagyot, a benne lévő lötyi azonnal szertendő-szana-széjjel fröccsent, szóval menthetetlen volt. Félreálltam, hogy ne gázoljon le a csorda és szótlanul figyeltem, ahogy elrobognak mellettem a versenyzők, akiknek nem kellene…
Elkezdtem ballagni visszafelé gyalogosan, ám Kecskés Zsolti, Mediteches csapattársam megállt segíteni. Adott egy belsőt, segített szerelni is, szóval le a kalappal. Hamar beszereltük, volt nálam patron, pikk-pakk felfújtam, megköszöntem és robogtam is tovább. Hamar elhagytam Zsoltit, és elkezdtem átgázolni az előttem levőkön. Lévén közben már vastagon a középmezőny tartott nálam, nagy volt a tempókülönbség, sorra előztem a versenyzőket. Míg el nem kezdett leereszteni a pótbelső is… Na ez már sok volt, itt tényleg feladtam a versenyt.
Szépen lassan, sok-sok újrapumpálással visszacsorogtam a célba, ahol kíváncsiságból kiszedtem a kölcsönkapott belsőt, hogy megnézzem, mi történt. A tubeless Schwalbe Rocket Ron gumi külső oldalán kb 12mm-es szakadás lett (ezt természetesen nem tudta megfogni a defektgátló lötyi), a belsőn nem találtam hirtelen lyukat, viszont volt rajta már vagy 6-7 folt, szóval ezt nem nagyon értem, hogy Zsolti minek vitte magával ezt a hulladékot… A Top Maraton összetettem ezzel természetesen odalett. Tavaly 100%-os teljesítménnyel nyertem, az idén viszont így a dobogóra sem léphetek fel, hiába az első kettőt megnyertem, meg esetleg megnyerem majd a Mátrát is, a 900 pont nem elég a dobogóhoz.
A Bükk maraton utáni hétvégén az Underworld kupa következett, amely tét nélküli verseny, jelentős része a Dréher sörgyárak régi pincelabirintusában fut. Tavaly második voltam a Master futamban, idén mindenképpen szerettem volna nyerni. A rajtvonalnál körbenézve csak Hasenfratz Petit tartottam komolyan veszélyesnek, aki annak idején a Bogár Gabi érában elit versenyző volt, tehát akár kevés edzéssel is kemény lehet – és persze az is.
A verseny a „szokásos” forgatókönyv szerint zajlott, a startnál pont annyira rugdostam a pedálokat hogy élre álljak, majd mentem a saját tempómat, sűrűn nézegetve hátra, hogy ki hogy bírja. A pincében máris kezdtem elnyúlni egy picit, csak Filó Andris (Bike4life) tudott követni másfél- két körön keresztül, majd tényleg elnyúltam az üldözőktől.
Már a 3-4. körtől elkezdődött a lekörözés, voltak akiket a verseny folyamán négyszer(!) köröztem le. A győzelmem nem forgott veszélyben egy pillanatra sem. Miután elegendő lett az előnyöm, csak arra figyeltem, hogy egyenletes gyors köröket menjek, erőnléti edzés miatt is tartva a tempót. A versenyidő (1:10:00) leteltével 4 mp. híján nem mehettem ki a 16. körre – ennyi kört ment Szalay Peti, az ebszolút leggyorsabb a Master 1 futamban.
Hostya Zoli (H.Z Pictures) szuper képeket készített rólam a versenyen, megtekintheted itt.
Az Underworld Kupán a szünetben Szihalmi Zsolti (Szegedi KSC) meghívott egy hasonlóan tét nélküli, ám nagyon családias hangulatú kisebb XCO versenyre Szegedre, a következő hétvégére. Pont nem volt másik verseny, szóval miért ne? Vasárnap lerobogtam tehát Szegedre, előre dörzsöltem a markom, hogy tök sík pálya lesz (Szegeden még dombok se nagyon vannak), szóval, király leszek! Azt fontolgattam, hogy felnevezek Master 1-be, hogy „legyen egy kis húzása” a dolognak, nem gondoltam hogy a Master 2-es lokálok meg fognak tudni szorongatni. Aztán mikor megtudtam, hogy úgyis együtt indítanak bennünket, illetve megfelelő számú Master 2 versenyző jött össze, nem menősködtem, hanem neveztem a megfelelő korosztályba.
Na kérem szépen, a rajtnál a Master 1-es lokálok úgy eldurantottak, hogy egy pillanat alatt fullon volt a pulzusom. Azt hittem, majd én élre állok és majd megmutatom nekik – ehelyett nyélen(!) mentem utánuk, majd szétszakadtam mögöttük, olyan tempóval idultak el. Hamar a csiki-csuki ösvényekre értünk, ami elvileg nekem fekszik. Azon kaptam magam, hogy szépen lassan, méterről-méterre szakadok le az első három lokálról. Ezek annyira begyakorolták a szűk fordulókat, visszafordítókat, huplikat, sodrós kanyarokat, hogy szépen lassan leszakadtam róluk. A bajt tetézte, hogy a második kör elején egy nagyobb huplin majdnem fejreestem! Annyival nagyobb volt a tempó, mint a bemelegítésen, hogy a domb eldobott és mivel nem számítottam az ugrásra (nem löktem előre a bringát a levegőben), így full az első kerékre érkeztem, pontosan a holtponton. Ez nagyon veszélyes, mert ha átbucskázik az ember, abból nyakcsigolya, vagy gerinctörés is lehet. A teleszkóp tette a dolgát, kirugózta a teljes rugóhosszat, egy másodpercig a holtponton gurultam az első keréken stopy állásban (hátsó kerék az égben), majd lassan visszatért a hátsó kerék a földre. Persze az egyensúly odalett, estem egy nagyot a nézők szeme láttára.
Készült is róla egy kép a bukás utolsó fázisban:
Mögöttem szorosan jött velem Imre Szabi (Merkapt) és Kovács Atti (Bringabanda SC), akikkel jószerivel minden versenyen csatázunk. Teljesen hasonló erőnléten, technikai szinten állunk és mindig az adott napi állapot dönti el, hogy épp ki végez picit előrébb – szóval a két sráccal üldöztük a szegedi lokálokat. Folyamatosan cserélgettük a pozíciókat, hogy lássuk, hogy tudunk a leggyorsabban haladni az egynyomos ösvényen, ám nem volt komolyabb különbség, bárki is ment elől, a többiek tudták követni. A verseny második felében aztán Szabi vétett egy kisebb hibát és elcsúszott az egyik kanyarban, már nem is tudott visszazárkózni ránk utána.
Én pedig lassan elnyúltam Attilától, nem sokat, még látótávolságban voltam, de lett vagy 15-20mp előnyöm, amit már tudtam tartani. Illetve tudtam volna, ha az utolsó körben nem zakózok egy óriásit. A fáradság miatt vélhetően már alábbhagyott a koncentráció és az egyik csiki-csuki kanyarban elég nagy lendületnél lecsúszott ez első kerék az ösvényről és tényleg döbbenetesen nagyot estem. Gurultam a hátamon, a bicajt próbáltam tartani, hogy nehogy porrá törjem az új karbon vázat is. Szóval a bicaj az égben, én pedig landolok a hátamon a karvastagságú fákon. Recsegtek-ropogtak alattam, mintha egy bulldózer menne végig rajtuk. Simán benne volt egy sérülés, vagy csonttörés is, de nagy szerencsém volt, nem lett semmi baj. Kisebb ficam mindössze a bal kéz kisujjnál, de ttól ugye még lehet menni…
Nem szaporítom a szót, összeszedtem magam és befutottam. A Master 2 kategóriát még így is magabizosan nyertem, ám Master 1-ben épphogy csak a dobogóra fértem volna fel. Sokkal-sokkal nehezebb volt a verseny, mint amire számítottam, a pálya ezerszer trükkösebb volt, mint gondoltam. De minden jó, ha a vége jó – nagyon komoly, borzasztóan intenzív menet volt, ami pont jól jött edzés szempontjából.