2019 Crosskovácsi maraton

By on

Imádom ezt a versenyt! A pályát, a zseniális helyszínt, a nagyszerű rendezést és a Nagykovácsi csapatot. Évről-évre a szezon egyik legjobb versenye, nem kérdés.

Krompáczki Peti (KTM Team Hungary) egyetlen ezredmásodpercig sem habozott a rajt után: azonnal élre állt és nagyon finom tempót kezdett húzni. Pont olyat, hogy már ne nagyon akarjon senki megelőzni. Hálás voltam a dologért, épp csak annyira ment fel a pulzusom mögötte a síkon, hogy tökéletesen bemelegedve kezdjem az emelkedőt és egyáltalán nem esett rosszul.

A felvezető körön aztán a meredeknél el is engedtem Petit. Brutális meleg volt szombaton, szóval ésszel kellett kezdeni, felesleges lett volna szétpattintani magam rögtön a legelején. Hamarosan lekerült még két-három fiatal is, köztük Várhidi Zoli (Merida Maraton Team-CST), de ők pont nem érdekeltek – mert fiatalok, én meg csak a Master2-esekre koncentrálok, illetve mert lefelé majd úgyis elbánok velük. :)

Szülinapom alkalmából tiszteletbeli Crosskovácsi-lokál lettem.

Azért csak fura ez kettősség. Ugye, nagy mellénnyel bejelentettem: az mindegy, hogy Master3 lettem, én továbbra is a Master2-esekkel versenyzem. A futamok alatt viszont folyton az jár az eszemben – mikor pont szétfingatom magam ahogy az M2-ekkel próbálok lépést tartani – hogy mi a francnak találtam ki ezt a marhaságot, miért nem koncentrálok csak az M3 szakikra és végre mehetnék kicsit nyugodtabban?! De mindegy, már nem táncolhatok vissza – az olyan lenne, mint tátott szájjal berohanni egy hímtagdzsungelbe.

Igaz, hogy ezúttal nem szólítottak be a rajtnál, de nagyon rendesek voltak a sporik és előre engedtek. Hálás köszönet Kömöz Robinak (Roprint Racing Team)!
Mellettem Kőszegi Lia (Trek SE) parázik, hogy nem fogok-e belakadni a rajtnál.

Szóval M2 sporik: előre tudtam, hogy Kőszegi Krisz (Trek SE) és Paár Vili (ROAD KSE) lesznek a mai ellenfelek. Esetleg Méhész Tomi (Merida Maraton Team-CST) és Pásztor Laci (Trek SE) tudják még elsózni a levesemet. Illetve a debreceni titkos nagyágyú, Kovács Zolika, akivel már tekertünk néhányszor Debrecenben, érzem nála is a kraftot – egyszer csak ő is odaérhet mellénk!

A felvezető körön Krisz és Vili felzárkóztak rám, meg is előztek. No para. A köves downhill szekció előtt beleforgattam néhány extra wattot, hogy újra eléjük kerülhessek. A mai versenyre a terv a következő volt: minden lefelében annyi előnyt szerezni, hogy a mászásokat ne kelljen padlógázon nyomnom, hanem szépen sajáttempóban döcöghetek felfelé és közben mindig engedni, hogy szépen felérjenek rám. Lehetőleg csak a mászások vége felé. Hogy miért jó ez? Miért jó mindig visszaengedni őket?

  1. Nyugodtabban tudok mászni. Sajáttempó – sajátwatt – pulzuskontroll.
  2. Hogy utolérjenek, az nekik mindig több energiába kerül, mint nekem. Hátha így jobban fáradnak, mint én.
  3. Nem baj az, ha felérnek rám, valószínűleg tovább tudok menni velük és együtt mindig gyorsabb.

Működött a dolog! A Homok hegy utáni enyhén emelkedő dózer úton értek utol. Felkészültem az eseményre, végig nézegettem hátrafelé, vártam őket, láttam, ahogy csökken a távolság. Ám ez egy kulcsmomentum volt a versenyen, hogy tutira be tudjak állni nekik. Meglepően nagy tempókülönbséggel értek mellém. A mellkasomba markolt egy vasmarok, ha ezek így mennek tovább, brutál kínlódás következik! Ám Vili megoldotta a problémát.

Ahogy mellém érétek, Krisz rámordult Vilire:

– Ne állj be, menj tovább!

Erre Vili:

– Most nem szükséges, ésszel kell menni!

Nagyot sóhajtottam, ezzel akkor talán meg is van a versenyem!!!
Lefordítom neked: Krisz tovább ment volna a nagytempóval, de nem volt elég erős hozzá, hogy ő vigye a nagytempót. Vili alig várta, hogy felérjenek rám és végre kiengedhessen, sok volt neki a nagytempó. Én pedig marhára féltem, hogy lekerülnek és nem tudok beállni a nagytempóra. De mivel megálltak, így a nagytempóból „éntempóm” lett. Tökéletes.

A következő szakaszon én mentem elöl. Majd kicsit Vili, kicsit Krisz és újra én. Egészen a hosszú és szupergyors (66.2 km/h max) dózerlejtő végéig. Ezúttal nem akartam leszakítani őket a lejtőn, csak úgy mentem (gurultam), hogy rajtam tudjanak maradni. Szövetségesek voltunk az utolsó nagy mászás kezdetéig.

Megkezdtük a mega-zorall Nagy-Kopasz meredek emelkedőjét. Krisz állt előre. Csak annyit kérdezett: – Ez már az?! Csak annyit válaszoltam: – Igen.

Bírtam Krisz tempóját, de Vili már nem. Kezdett megúszni rólunk. Sőt, a fenti köves rész előtt, ahol elkezdte telibeverni a tarkónkat a tűzforró napsugár, én is kezdtem elengedni Kriszt. A Nagy-Kopasz mászás köves és legmeredekebb részén Krisz hátsó kereke elkapart, leszállt és tolni kezdte. Akkor felértem rá és mivel én ki tudtam tekerni, el is mentem mellette. Már csak a legmelegebb pite volt hátra, a köves rész és a legfelső frissítő közötti sunyi emelkedő, a Straván a „Nagy-Kopasz finish” szegmens. Ez a fél km-es, átlag 10%-os emelkedő gyakorlatilag 3 perc elég tömény szopóroller 177-es átlagpulzuson (175-tel kezdtem, 180-on fejeztem be). Mindössze két szépség van benne, semmi több: a végén a frissítő pont és a tudat, hogy utána már nincs több meredek mászás.

Kezeljük helyén a dolgokat: minden eddigi pályabejáráson és minden eddigi versenyen gyorsabb voltam ezen a szegmensen. Csakhogy akkor nem sütött ennyire a nap. Kézzelfogható a teljesítőképesség-romlás, baromi magas a pulzus és ultra szenvedős a dolog. Nagyon megterhelő 34-36 fokban versenyezni. De sem Krisz, sem Vili nem értek utol ezen a szegmensen, még így sem. Márpedig a csúcstól enyém a pálya!

Krisz nagyon keményen verette mögöttem: még egyszer felért rám a hullámos, enyhén emelkedő részen. És közölte, hogy hátsó defektje van, pontosabban lassú defekt. (Magamban: akkor ez most pacekra megnyertem, mert nincs az az isten, hogy lefelé elverjen egy puha, nyeklő-nyakló gumin!!!) Csak annyit mondtam neki, szerintem vigyázz rá, már csak érj haza!

Ódor Janika és Bencz Zoli

Hamarosan elnyúltam tőle és szépen hazaértem abszolút negyedik helyen. Előttem csak Master1-esek. Szuper! Akkor megint teljesítve az M2 challenge. Mivel Rabelais, a nagy francia költő legjobb tanítványai közé tartozom és osztom nézeteit:

– Az elveimért, ha máglyára nem is, de egész a lángokig hajlandó vagyok elmenni…

Szóval versenyzem továbbra is a Master2-esekkel, de csak amíg kényelmetlenné nem válik a dolog. :)

Sokan elküldték a fotóikat: Bak Feri (full pro fotós), Siller Imi, Láng Rudi, Herk Imi, Bakó Judit, Madácsi Zoli képeit is használtam, Nagyon szépen köszönöm Nektek!

Crosskovácsi Maraton 2019 eredmények (pdf):  2019_crosskovacsi.pdf (521KB)