Minden idők legkaotikusabb versenye: Balaton Maraton 2020
Egyetlen verseny alatt sikerült annyi galibát összehozni, mint máskor egy egész szezonban!
Vázcsere. A Bükk maraton után vettem egy használt betegágy vázat (fully-t) egy ragadozó haltól, vagyis egy Cápa nevű vázdílertől, így az „új” canga többé-kevésbé össze is állt a versenyre. Igaz, hogy két különböző fék volt elöl-hátul, meg számomra ismeretlen, Vittoria Barzo gumik rajta, de kétszer is kipróbáltam a Normafán, jól viselkedtek a gumik, inkább nem pepecseltem a gumicserével.
A végtelenül nyugodt reggeli verseny-készülődés egyetlen pillanat alatt ment a levesbe, mikor a parkolóban kihúztam a cipőket a zsákból:
Sikerült országúti cipőt vinnem a versenyre a montis cipő helyett!
Óóó, fehér-fehér, karbon-karbon, sok ugyan a hasonlóság, de mégis teljesen más, most alaposan be vagyok fürödve! Körbekoldultam a parkolóban pótcipőt, vagy országúti LOOK pedált keresve (az is opció volt, hogy o.úti cipővel versenyzek, úgyse kell sokat sétálni ezen a pályán) és végül Koleszár Zoli (Footstrong) a segítségemre sietett egy eléggé leharcolt Shimano túracipővel.
Ha már volt a lábadon karbon cipő, akkor tudod, hogy milyen merev a talpa, nem hogy nem hajlik, hanem atom merev – épp ezért olyan hatékony versenyzésre. Egyébként életem első karbontalpú cipőjét Noé Balázs (Probike nagyfőnök) égette rám, pedig csak egyetlen pillanatra vettem kézbe azt a cipőt a boltban. Eszem ágában sem volt új cipőt venni, ám mikor Balázs Úr meglátta a kezemben, csak annyit mondott rezzenéstelen faarccal:
– Kefe, ez olyan pro cipő, hogy ezzel kevesebbet kell edzeni!
Szerinted egy ilyen duma után ott lehetett hagyni?! :) Hát nem, egyébként meg azóta csak karbon cipőim vannak, mert tényleg rohadt jók. De vissza a parkolóba: Koleszár Zolika kezembe nyomta a kissé viseltes Shimano túracipőjét, nagyon megörültem neki, mert tökéletesen passzolt a mérete! Ám kissé elszontyolodtam, mikor felálltam benne, mert pont úgy hajlott a talpa, mint az ultrakönnyű Asics Gel-Kayano futócipőmnek, ráadásul olyan kopottak voltak az SPD adapterek a talpán, hogy minden kisebb húzásra kiszakadtak a pedálomból. De figyelj, Zolika akkora spíler és annyira minden is van az autójában, hogy még új SPD adaptereket is nyomott a kezembe. Tök nagy szerencsém volt, mert csak egyetlen rozsdás csavarba forgott bele az imbuszkulcs a négyből, így a bal oldali adaptert sikerült is kicserélni, fél siker! A jobb oldalihoz már fúrógép kellett volna, de annak elérhetősége limitált egy parkolóban egy órával a rajt előtt… Mindegy, majd jobb lábbal nem húzok akkorákat.
A rajt teljes káosz, együtt rajtoltunk a hosszútávval. A rajtnál természetesen legelöl várakoztunk a legkeményebb rövidtávos arcokkal, mikor közölték, hogy menjünk egy kört a parkolóban, hogy előre tudjanak állni a hosszútávosok. Engedelmesen mentünk egy kört a parkolóban – körülbelül tízen… Az összes többi rövidtávos szart a plusz körre – mert ilyesmire nem neveztek be az előnevezésnél – szóval maradtak a fenekükön, így miután körbementünk, a rövidtáv legvégén találtuk magunkat! Nem szaporítom a szót, nem volt egyszerű újra előre jutni. Még jó hogy volt lassú rajt, még jó hogy van egy kis o.útis rutinom, szóval az éles rajtot már sikerült legelölről indítani.
Nagyon jól haladtunk, összeállt a szokásos vonat: Várhidi Zolika (Merida Maraton CST), Szegedi Gabi (Team Heavy Pedál – Szeged), Kovács Győző, Demeter Zoli (Merida) és hamar felzárkózott ránk Adorján Bence (Superior) és Pásztor Laci (Trek Team) is. Szépen döngettünk, impozáns kövér wattok és extra magas pulzus árán hamar elszakadtunk az üldözőktől. Hamarosan viszont nekem is sok lett a tempó és én is elengedtem az első triót és Demeter Zolival üldöztük őket, pont, mint a Bükk Maratonon.
A pálya 11. km-nél ütött be a krach, egyszer csak Bence jött szemben egy hármas kereszteződésnél balról, hogy nem jó irány, fent nincs tovább pálya! Azzal a lendülettel továbbgurult a jobb oldali ágon, mi pedig gondolkodás nélkül utána! Szerintem már ki is találtad: a középső ág lett volna a jó… Elmentünk jobbra, utánunk pedig kb. mindenki, vagy 30-40 ember. Elég hamar legurultunk a Nagy-Gella országút aszfaltjához, ahol az irtózatos horror baleset volt néhány hete az o.úti versenyen. Rájöttünk, hogy bukta, elindultunk vissza, felfelé. Megláttam magam előtt az ellenfelemet, Ódor Janit (Kiválók-BakonySport KSE), ő valamivel korábban eszmélt nálam. Ám az eszement bolyongásban mindenki megbokrosodott, Janka összeakadt egy rutintalan sporival és mindketten beestek a tüskés bokorba! Nagyon sajnáltam Jankát, de láttam, hogy nincs komoly sérülése – max lelki – így hajtottam tovább.
Az említett hármas kereszteződésben sikerült még egyszer elmennem rossz irányba. Nem húzom a drága idődet, elég volt a sajátom: a Strava szerint 3:40mp (összesen 800m) bolyongás után sikerült továbbhaladni a középső (jó) úton.
Ha azt gondolod, hogy ezzel vége a kálváriának, tévedsz!
Hiába volt kb. egy perces előnyöm előtte, az eltévedés után mégis elém került Ódor Jani (ügyesebben és hamarabb találta meg a középső utat). Nagyon komoly energiákat mozgósítottam, hogy utolérjem és megelőzzem a pálya csúcspontjáig. Miután újra átvettem az első pozíciót, kicsit megnyugodtam, pláne, hogy lefelék és egyenesek következnek, ami sokkal jobban fekszik nekem.
Iszonyatos sebességgel zúgtam lefelé egy egynyomos ösvényen, fantasztikusan működött a fully alattam, érezhetően bátrabban ereszthettem, mégis teljes kontrollt éreztem. Megláttam magam előtt Adorján Bencét. Pont jó pillanatban értem utol, lehetőségem volt jobb oldalt elzúgni mellette egy igen-igen sziklás nyomvályúban.
– Kefe vagyok, jobbról jövök Bence!
Elzúgtam mellette – és abban a pillanatban hatalmas szisszenés és azonnali KO defekt, máris a felnin gurultam!!! Na, ez tényleg betett a lelkemnek!
Erre Bence megáll mellettem:
– Kefe, én már nem akarok tovább versenyezni, menj tovább az én bicajommal!
– Mi?! Micsodaaaa?! De Bence, tényleg ezt akarod?!
– Igen, eldöntöttem, én már nem akarok ma versenyezni és nem is fogok befutni a célba!
Hááát, pipikém, nekem nem kellett kétszer mondani, abban az elképesztően felfokozott lelkiállapotban egy férfias rántással letéptem a rajtszámom a kormányomról és a chippel együtt begyűrtem a zsebembe. Felpattantam Bence bicajára és irány a második győzelem, mert ugye tavaly a Mátra Maratonon már mentem ezzel a bringával és sikerült első helyre hozni.
Egyetlen szépséghiba, hogy Bence vagy 10 cm-rel magasabb nálam, tehát az ülésmagasság nekem baromira magas volt. Csak lábujjhegyen tudtam átforgatni az alsó holtponton és hajtás közben kb. úgy billeghetett a fenekem két oldalra, mint egy kislánynak, aki kipróbálja az anyukája biciklijét, de nagyon nagy neki, és nem ér le a lába… :)
(A pancser Keféje! Eszébe sem jutott – igaz 170-es átlagpulzusnál(!) -, hogy Bence bicaján dropper is van, tehát egyetlen gombnyomással lejjebb tudtam volna engedni az ülést… De nem, ez a hülye Kefe ha választani kell, hogy gondolkodjunk vagy ne, akkor inkább ne gondolkozzunk, csak rohanjunk tovább! Mellesleg utólag kiderült, hogy nem is volt defektem, csak „elszusszant” a gumi az extrém manővernél. Valójában csak lefordult a tubeless felniről, a zsebemben meg ott volt két co2 patron, tehát simán esélyes, hogy vissza tudtam volna robbantani a gumimat a felnire… Mondjuk így gyorsabb volt a csere, szerintem Chris Froome nem kap ilyen gyorsan cserebiciklit, mint én! :)
A magas üléspozíció miatt hamarosan érezni kezdtem a vádlijaimat, percek alatt a görcs közeledtéhez hasonló érzésem volt. Természetesen nem lassítottam, mert aki lassít, veszít. Vertem neki idegből, ennyi balfaszság után már borzasztóan áhítottam a győzelmet. 2 km-rel a befutó előtt megpillantottam magam előtt Sonájt (János visszafelé, vagyis Mráz Jani, Team Heavy Pedál – Szeged), aki középtávról kalandozott vissza hozzánk rövidtávra és mivel a rövidtáv tempó és versenystílus eléggé más kávéház, mint a középtáv, így illett volna előtte végeznem. Minden erőt összeszedtem és szép lassan felértem rá, az utolsó púpon pedig egy kövér lósszal le is szedtem.
Mindannyian fellélegezhetünk: befutottam.
Sonáj lett végül a Master2 második helyezett, (gratulálok neki!) tehát virtuálisan második helyen végeztem volna M2-ben is és egyébként M1-ben is.
Már csak hab a tortán, hogy nem akartam retkesen visszaadni Bencének a bringáját, szóval Várhidi Zolikával elindultunk megkeresni a bicajmosót. Figyelj, nem találtuk meg! Egy komplett kis társaság verődött össze közben, együtt kerestük a mosodát, siker nélkül. Egy fizetős mosóban mostuk le végül a bicajokat.
Kedves Balaton Maraton rendezők, kedves Harang! Ez a bringás társadalom jobb pályajelölést érdemel! Ha nem is sikerül leszalagozni a rossz irányba vezető utak torkolatát, nyiladékokat, legalább egy keresztes tábla figyelmeztessen arra, hogy nem jó az az irány! A többi maratonon megvannak ezek a keresztes táblák is, nem csak a nyilas táblák. Tavaly is eltévedtem ezen a pályán, az idén is, és nem mi voltunk a pancserek, mert a középtáv legeleje is ugyanígy eltévedt pont ugyanott!!! Bármilyen jó is lett az új versenyközpont és eredményhirdetési színpad, nem fogunk itt versenyezni, ha nincs rendes pályajelölés és használható(!) GPX track a verseny előtt!
Gratulálok Bencz Zolinak és Ódor Janinak! Jankáról csak annyit, hogy a verseny után bitang keményen megzsarolt: csak akkor nem óvja meg a bicajcserét, ha meghívhat bennünket Csámpa Tibikével egy pizzára. És tényleg, pizzázás után nem is engedett fizetni bennünket! :) Janka, Crosskovácsiban mi álljuk a cechet!!!Adame Laci, Csámpa Tibi és Németh Roli (Maxi) fotói nélkül meg lettem volna lőve, köszönöm Nektek! Maxinak a szurkolást is!