Jó ötletnek tűnt – Crosskovácsi 2023 a tesómmal
Nagyon megszenvedtem a tavalyi Crosskovácsit, akkor elhatároztam, hogy nem versenyzem többet. Nem gondolnám, hogy 50+ évesen jó a szívemnek a 169-es átlagpulzus(!) majd másfél órára… Illetve azt terveztem, még versenyzek egyet az Underworld kupán, mert azt imádom. Hanem a természet – de leginkább a Secret Trail a Jánoshegyen – közbeszólt: egy júniusi végi edzésen elég nagyot estem és Zorróra törtem a kulcscsontomat (úgy nézett ki a röntgenen, mint egy Z betű).
Az Uzsoki kórházban azt mondta a doki, hogy szerinte már túl öreg vagyok és ő a „konzervatív kezelés” híve, úgyhogy nem akarja megműteni. Mondtam neki, hogy ne bolondozzon velem, aktív sportoló vagyok, még mindig kerékpárversenyzem és szörfözök, szóval mindenképpen meg kell műteni, nem maradhat így lötyögősen. Akkor nagy nehezen bevallotta, hogy egyébként sem opció a műtét, mert jelenleg nincs aneszteziológusuk. Magyar egészségügy… Végül Adorján Bence segítségével Kecskeméten sikerült találni egy doktort, aki megműtött, egy titánpálcával pazarul kiegyenesítette a Z betűt. Ez a kis fiaskó nyilván derékba törte a felkészülésemet, télre teljesen leeresztettem és ami még rosszabb, akkora hasat növesztettem, mint egy csüngőhasú anyakoca.
Nagyon alacsony szintről kezdtem újra az edzéseket ősszel. A hasamról csak annyit, hogy az első néhány edzés után az összes biciklim felső csövéről eltűnt a festék, mert a hasam lepolírozta. Időközben valamikor a tél környékén a tesómmal egy sztorizgatós dumálás során néhány korsó sör után megokosodva bejelentette, hogy ő bizony szívesen kipróbálná a Mountain Bike versenyzést és hogy egyébként is mennyire imádjuk a Crosskovácsit, talán az lenne a legjobb, ha a Crosskovácsin tudna debütálni.
Tudod, azt szoktuk mondani az ilyenekre: Jó ötletnek tűnt. :)
Nekem azonnal beindult a fantáziám. Én már versenyezni nem akarok, de tulajdonképpen a tesómat szívesen elkísérném: végre lehetne egy olyan versenyem, ahol nem kell nyélen menni csak mondjuk 80-90-en százalékon. Valahogy úgy képzeltem, hogy én ott tekerek a tesóm mellett, hol a bal oldalán, hol a jobb oldalán, folyamatosan beszélek hozzá, élvezem a környezetet, énekelek és lepkékre vadászok, mint Süsü. Kb. úgy képzeltem, mint mikor mondjuk egy pipacs rét mellett bicajozol a barátnőddel. Vigyázat, spoiler: gondolhatod, ebből semmi sem lett. Mármint a könnyed biciklizésből. De erről majd később.
Az igazat megvallva pont kapóra jött Tamás ötlete. Enélkül nem nagyon tudtam volna motivációt találni az edzésekhez. Márpedig edzeni, versenyezni mindenképpen szükséges, mert tényleg hízékony vagyok, csak úgy repülnek fel rám a kilók. Lehet a sörök miatt – de nem, biztos hogy nem.
Szóval meglett az inspiráció, motiváció! Megkezdtem a szisztematikus edzéseket és csak az járt a fejemben, hogy nehogy valahogy az fordulhasson elő, hogy a tesóm edz mint az állat és úgy feledzi magát, hogy a végén nem bírom vele a tempót. Természetesen figyeljük egymás edzéseit a Straván és láttam, hogy hétről hétre milyen rendes edzésmunkát végez. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy ehhez a feladathoz nekem is fel kell nőnöm, ha nem akarom kinevettetni magam. Hihetetlenül inspirált, hogy a tesómat segíthetem a versenyen, de nyilván ez kizárólag csak akkor tud működni, ha legalább olyan, vagy jobb állapotban vagyok mint ő. Hát csak annyit hadd áruljak el, hogy Tomi nagyon erős lett! Néhány hete a Balaton Granfondo-n hatodik lett, közel 36-os átlagot ment 125 kilire és 1500 szintre és olyan embereket előzött meg akiről pontosan tudom, hogy kemények, mint a kád széle.
TdH szurkolás Méhész Tomival – alap, hogy egy kocsmából.
Szóval január-februárban nekiálltam, eleinte még nem, de ahogy kezdett visszatérni az erő, egyre tudatosabban edzettem, folyamatosan emeltem az edzésmunkát és mostanra a Strava szerint tulajdonképpen jobb állapotba kerültem, mint tavaly voltam a Crosskovácsin. Ez a része tehát rendben lesz. Május 13-án feljött a Budapestre Tomi és a Tour de Hongrie szurkolást összekötöttük egy Crosskovácsi pályabejárással. Akkor nagyon nehezen viseltük, hogy előtte állandóan esett az eső és tiszta ganéj volt a pálya. (Nyilván ma már örülünk ennek, mert teljesen hasonló állapotban jártuk be a pályát, mint amilyen a tegnapi versenyen volt: csupa sár.) Már akkor is éreztem, hogy Tamás nagyon jó állapotban van, felfelé simán bírja a tempót, inkább csak a lefelékben vannak még gondjai, de ez teljesen rendben van hiszen nincs különösebb verseny rutinja. Mindenesetre az utolsó hetekre még egy lapáttal rápakoltam az edzésmunkára.
Ami a stratégiát illeti elég sokat agyaltunk rajta, hogy mi lenne a legjobb. Végül az a megoldás tűnt célravezetőnek, hogy a startnál rátesszük a kereket Ódor Janira (Kiválók-BakonySport KSE), vagyis Jankára és végig vele megyünk. Az volt az érzésem, hogy ha Jankával el tudunk jutni a pálya legmagasabb pontjáig akkor még talán arra is van esélyünk, hogy a legvégén megelőzzük és elsőnek forduljunk rá az utolsó downhill szakaszra, ami már egynyomú ösvény és ott már nem tud visszaelőzni. Még a rajt pillanatában is abban a hitben voltunk, hogy úgy fogunk versenyezni, hogy végig Jankát követjük, a Janka kerekén megyünk.
A rajt pillanatában ez az egész terv egy pillanat alatt összedőlt – mert véletlenül túl gyorsan rajtoltunk és eléggé elöl találtuk magunkat. Janka valahol mögöttünk, gondoltam magamban, ha már itt vagyunk akkor kenjük neki, aztán majd valamikor utolér Janka és akkor megyünk vele. Nyomtuk neki rendesen, mint süket a csengőt és nekem fogalmam sem volt, hogy meddig fogja bírni ezt Tamás. Úgy tippeltem, a pálya felére odalesz, sok lesz neki ez a pulzus. De nem lett oda, mentünk tovább ugyanúgy.
A lelkére kötöttem, hogy folyamatosan adjon nekem visszajelzéseket, hogy hogy van, hogy menjünk-e gyorsabban vagy lassabban, ki van-e fingva vagy nincs. Hogy mindenképpen beszéljen hozzám, mondjon valamit, hogy tudjam, hogy mi van. Ám Tamás az egész pálya alatt egyetlen szót sem szólt. Illetve a pálya feléig nem. Ott viszont eléggé meglepett. Igen-igen keményen mentünk felfelé a Nagy-kopaszra, nekem baromi magas volt a pulzusom és gyakorlatilag idegből mentem ahogy bírtam, egyszer csak Tamás megszólalt:
– Oké!
Nem tudtam mire vélni, hirtelen nem tudtam, hogy mi van, mentünk tovább és egy kis idő után megint megszólalt:
– Oké!
Akkor értettem meg hogy jól van és hogy mehetnénk akár gyorsabban is. Na hát, még ilyet! Én mondom, már egyáltalán nem bírtam gyorsabban menni, úgyhogy csak félreálltam és intettem neki, hogy menjen előre. Tamás megelőzött és még egy picit nagyobb tempót diktált mint ahogy eddig mentünk. Mögötte szinte már kezdtem le-leakadni és arra gondoltam, hogy figyelj, ha ez a kölyök ilyen bika akkor inkább elengedem, hadd menjen és majd megpróbálom lefelé utolérni. Mondom, picit kezdtem meg-megúszni mögötte, de csak mindig visszarugdostam magam a hátsó kerekére.
Aztán a Nagykopasz után a nagyon hosszú, de nem túl meredeken nagyjából összeszedtem magam újra élre álltam és elég jó tempót mentünk. Mindenesetre mikor felértünk a legfelső itatóhoz és Janka még mindig sehol, akkor már kezdtem sejteni, hogy egyáltalán nem állunk rosszul. A tesóm megkérdezte, hogy szerintem van-e előttünk M3-as versenyző, de mondtam neki hogy tudtommal nincs.
Innen már csak haza kell érni. Tomi még egy kisebb emelkedőn átvette a tempót, mikor a tetejére értünk, előre engedett, hogy menjek elöl a lejtőn. Utolértük és elhagytuk Kovács Attit (Bike Zone Gödöllő SE), aki Master2 második helyen ment, tehát a negyvenévesek között is mindketten dobogóra állhattunk volna. Pásztor Laci (Trek SE – Partinergy), aki az M2-t nyerte is csak egy percet tudott adni nekünk és M1-ből, a harmincévesekből is csak két versenyző végzett előttünk.
Az utolsó downhill már nagyon laza-óvatos volt, szinte beszélgetős, nehogy elcsesszünk valamit. A célba kéz-a-kézben érkeztünk, ahogy begurultunk éreztem, hogy a tesóm próbált volna kicsit előre nyomni, de én meg őt nyomtam kicsit előbbre. Úgy futottunk be, nem tudtuk, papíron ki lesz az első. Később Tomi megnézte, ő lett az első. Semmi jelentősége, de én mégis nagyon örülök, én már zsinórban nyolcszor nyertem meg eddig a Crosskovácsit, a kilencedik sólyom kupa hadd menjen most Tamásnak, teljesen megérdemelte!
Szurkolás? Istenem, ha már voltál a versenyeimen, akkor tudod, milyen szurkolást szoktam kapni. De most még a parádés is űberelve volt, zseniális szurkolást kaptunk a barátoktól, táblákkal, kereplővel, mindennel. Az egyik spori kérdezte Liviéket a nagy kiabálás után, ahogy elhaladtunk:
– De kik azok a Kefék?
Erre Livi:
– Azok, akik ott mennek valahol előtted!
Ezt a győzelmet édesanyánknak és édesapánknak ajánljuk és végtelenül szerencsések vagyunk, hogy ők is megélhették ezt a pillanatot! A tesók együtt állnak a dobogón. Döbbenetes élmény, még most is a hatása alatt vagyok.
Crosskovácsi maraton 2023 eredmények (pdf): 
2023_crk_maraton.pdf (1.3MB)