Bükk maraton 2016 – meg a nagy dilemma
Képzeld, már közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz! Akik hasonló cipőben járnak és vannak olyan bolondok hogy ők is versenyeznek, biztosan szoktak filózni évről-évre az „óriás dilemmán”: mennyi befektetett munkát (időt, energiát és pénzt) ér meg ez az egész versenyzés. Én már többé-kevésbé elértem amit akartam – meg tudnék tölteni érmekkel egy Nokiás dobozt – így számomra ez még nehezebb kérdés az idő előrehaladtával.
Jövőre pl. jóval kevesebb esélyem lesz az M2 XCO OB címre. Miért? Ebben az évben a kedvenc pályámon (+1), top formában (+2) és ismert ellenfelek ellen (+3) készülődtem a versenyre. Vagyis kerek volt a világ. Jövőre viszont – kapaszkodj meg, ülsz? – nem biztos, hogy a kedvenc pályámon (-1), nem biztos, hogy top formában (-2) és máris biztos, hogy keményebb ellenfelek ellen (-3) kell majd viaskodnom. Matekből jó voltál? Ha igen, akkor érzed te is, hogy jövőre nagyságrendekkel kevesebb esélyem lesz a bajnoki címre, mint idén volt.
2017-ben megint beérik egy újabb pubertás M2 generáció, és én leginkább Kőszegi Krisztián (Krisz, TREK SE) miatt aggodalmaskodom. Nem a kamaszodási folyamata miatt – hogy ahogyan közeledik a Master2-höz, kezd mutálni a hangja, szőrcsimbókok nőnek a hóna alá és lehet már pattanások is megjelentek a fenekén – hanem mert szinte tapinthatóan érzi a vérszagot, alig várja, hogy szétrúghassa a fenekemet és mindent letaroljon jövőre friss M2-esként. Szerintem élete felkészülési időszaka elé néz ezen a télen. :)
Krisz-szel hasonló a biológiai óránk – csak az enyém egy kicsit siet.2012-ben még Master2 – 19. helyen végeztem a Duna Maratonon. Akkor kezdtem el egy erősebb felkészülést, melynek eredményeként 2013 év elejétől kezdve mindmáig megnyertem az összes Top Maraton rövid futamot (egyetlen kivétellel, 2014 szintén Bükk, defekt miatt DNF). Elárulom, hogy évről-évre egyre keményebb a Master2 mezőny és egyre közelebb végez hozzám a második helyezett. Az első években még elmentem mint a távirat, 6-8 perc előny jött össze a végére… Tavaly is még hasonló volt a forgatókönyv: a rajtnál elbúcsúztam az M2-es sporiktól, hogy a célban újra üdvözölhessem őket. Ám erre az évre már csak 2-3 percre olvadt az előnyöm, éreztem, hogy hamarosan vége lesz a rajt-cél győzelmeknek.
Tényleg nem kellett sokáig várni erre a pillanatra. Dallos Kornél (Tatanka Racing) úgy megszorongatott most vasárnap, hogy többször átfutott a fejemen:
Na tessék, ma vége lehet a veretlenségemnek!
A Bükk maraton rajt után Krisz állt előre és egy haladós, de viszonylag „kellemes” tempót diktált. Az első 4 km-en nem is értem el a tipikus versenypulzusom, 170 alatt pörgettem, tényleg finoman haladtunk. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy egyben maradt az eleje, nem szakadt szét a mezőny a megszokott módon. Vas Balázs unta meg a dolgot leghamarabb, robbantott és eltempózott. Reméltem, hogy Krisz nem fog reagálni, tudtam, hogy Balázs tempója sok lenne nekünk felfelé. Néhány pillanat után a fiatal Kanyári Botond is Balázs után iramodott, de az ő kezét is elengedtük.
Vas Balázs és Krisz elöl, részemről full kontrol!Körbenéztem és időközben valahogy hárman maradtunk, Krisz, egy piros mezes srác, meg én. Kicsit lemaradva Imre Szabi (Merkapt Maraton) követett. Nézegettem, méregettem a piros Tatanka mezes srácot: nagyon jól mozgott és olyan ismerősnek tűnt, de fel volt neki tixózva egy álszakáll, így nem ismertem meg. Kérdezem tőle: – Te milyen kategóriás vagy? Rám néz nagy csodálkozó gomba szemekkel és kinyögi: – Master2!
Óóó, de hisz ez remek… Vége Víg Andrásnak!
Közben még mindig Krisz vezetett, de már nem voltam elégedett a tempóval, mert Imre Szabi (szintén M2) is kezdett közeledni felénk. Már csak az hiányzik nekem, hogy ketten szívják a véremet!
Nyekeregtek a fogaskerekek a por miatt – de a fejemben még hangosabban kattogtak: ki a franc lehet ez a piros mezes srác?! Aztán vaslogikával csak kisakkoztam: nem hinném, hogy tízpercenként ki tud nevelni egy-egy újabb Master2-es versenyzőt a Tatanka, csak hogy engem bosszantson, szóval ő csak Dallos Kornél lehet… Tehát Kornél az, aki most meg biztosan síkhülyének néz, hogy megkérdeztem a kategóriát, miután pont egy hónapja még együtt álltunk a Duna Maraton dobogón. De akkor még nem volt szakálla…
Azon morfondíroztam, hogy késlekedés nélkül el kell kezdenem puhítani Kornélt!
– Hé, légy szíves állj előre, dolgozz te is!
Kornél szófogadó, jó gyerek, szó nélkül előre állt és elkezdett tempózni. Azonnal megéreztem, hogy gyakorlatilag tempót váltottunk, rögtön az igazi versenytartományba került a pulzusom (170+) és nagyon oda kellett figyelnem, hogy nehogy máris elveszítsem a kontaktot vele. Krisz szinte azonnal levált: konstatálta, hogy mindketten M2-k vagyunk, menjünk csak, öljük csak egymást, neki mindegy. Szóval a kontakt Kornéllal: minden idegszálammal arra figyeltem, hogy ott maradjak öt-tíz centire a hátsó kerekén. Nem a szélárnyék miatt – felfelé 20-25-nél úgy sem jelentős – hanem ha nyílna egy 2-3 méteres rés, akkor lelkileg hajlamosabb lennék elengedni őt, ha az egyik pillanatban úgy érezném, nem bírom tovább.
Nagyon komoly iramot diktált Kornél, pikk-pakk leszakadt rólunk mindenki, ketten maradtunk. Sőt, elkezdtünk közeledni Balázshoz és Botondhoz. Felfelé! Uh oh, közel olyan érzésem volt, mintha KOM-ot próbálnánk menni, de azért csak bírtam. Botondnak hamarosan sok lett előttünk Balázs tempója, ahogy leszakadt egész rövid idő alatt felértünk rá, onnantól hárman nyomtuk. Még mindig felfelé: a Bükkön a rajttól az első 13 km szinte folyamatos emelkedő, összesen kb. 550m szinttel, a legvégén a pálya legmeredekebb 500 méterével. De kibírtam Kornél mögött a legmagasabb pontig és ott meg is nyugodtam.
Innen már csak-csak lemenedzselem valahogy ezt az egészet, na!
Ahogy elkezdtünk gurulni lefelé, még hagytam kicsit Kornélt vezetni. Látni akartam, hogyan bicajozik, milyen íveken kanyarodik, mennyire stabil és mennyire bevállalós. Hamar megnyugodtam, mert kicsit sem esett nehezemre követni őt. Láttam tőle apró megcsúszásokat, egy-két picike bizonytalanságot, kisebb besokalásokat a sodrós kanyarokban.
Ahogy a meredekebb és technikásabb lefeléhez értünk lekerültem őt és elkezdtem komolyabban engedni a paripát. A zajok lassan elmaradtak mögöttem, és megnyugtatóan nézett ki a dolog. Néhány perc kemény zúzás után pedig megláttam magam előtt Balázst!
Woww, ez az! Na, ki a király?!
(Tudtam, hogy sérülten versenyzik Balázs, a Salz-on eltört a csuklója és bordája is. De hát ezek a fiatal titánok tíz perc alatt meggyógyulnak, ahogy közeledik a következő verseny.) Az sem érdekelt, hogy közben Botond is látótávolságba került mögöttem. Nem sok idő kellett és hárman összezártunk. Végre a jó (top) csoportban vagyok és nincs M2 spori mögöttünk látótávolságban!
Készülődés a befutóra. Botond, Balázs és én.Ismertem a pálya utolsó 10 km-ét és tudtam, hogy végig lejtős, esélyem lehet akár az abszolút első helyre is! Elkezdtem, lefelé is keményen beletekerni, hogy teszteljem a két macskajancsit. (Olyan 55-60 km/h körüli sebességre gondolj a kanyargós dózerúton.) Kicsit elgurultam tőlük, próbáltam tartani a távolságot, de a két kissrác forgatta ahogy csak bírta és csak visszaértek rám. Nem rossz tempó a két kuglóf öcsitől, ejha! Akkor eldöntöttem, hogy nem ölöm meg magam, hanem szépen legurulok velük és a végén agyonverem őket a sprinten. Én pancser, biztos voltam a győzelmemben! Ha lett volna kéznél egy DFI (downhill fogadó iroda), talán még fogadtam is volna magamra…
Beértünk hárman a finis területre, az utolsó visszafordító kanyart mintaszerűen pirítottam, pontosan Balázs hátsó kerekére érkeztem, azonos tempóval. Botondnak a kanyarban kijött a lába a pedálból, számára ott el is dőlt a dolog.
Botond kilép a pedálból, neki ezzel ammen.
Balázs hajrázni kezdett, én mögötte és bumm-bumm, bedurrantottam a wattokat. Már elkezdtem lekerülni, szinte mellé is értem, de kiállva a nyeregből a döcögős füvön az egyik púpon (vagy gödörben) kiszakadt a bal lábam a pedálból, a lánc is azonnal leesett! Óóó, de béna vagy Kefe, nem kellett volna kiállni, ülve is meglehetett volna ez a sprint és akkor biztosan a pedálban marad a lábad!
Ez balettnek csúnya, bicajozásnak meg alacsony hatásfokú.
De kár érte!
A lánc leesve – a meccs elvesztve!Begurultam, közben a végén Balázsnak is kijött a pedálból a lába, de így is begurult előttem. Többen kérdezték utána a célban cinkosan rámhunyorogva:
Ugye elengedted a végén a kölyköt, hagytad nyerni, ugye?
Hát rohadtul nem hagytam! Agyon akartam vágni – csak elbénáztam.
Balázs ügyesebb volt nálam!
Jó kis témát pattintottunk a fotósoknak.A Meditech-es Master2 falka ismét kiválóan teljesített, Holluby Andrisnak és Papp Dininek köszönhetően kimaxoltuk mindhárom táv M2 futamát. Pont jól elosztottuk, legalább egymás vérét nem kell szívnunk. :)
Ő nem Kornél, hanem csapattársa Fekete Zsolti,Kornél sajnos defektet kapott a végén, így nem tudott a dobogóra állni.
Most pedig hétvégén következik az Underworld Kupa a kőbányi sörpincékben, gyertek ki szombaton versenyezni, szurkolni, sörözni!
Nagyon szépen köszönöm a képeket Máhr Attilának, Bak Ferencnek és Molnár Tibornak, valamint a MilanPhoto.Hu-nak!
2016 Bükk maraton eredmények: 
2016_bukk_maraton.pdf (108KB)