Duna Maraton 2017 – kőkemény csapatás

By on

Na most írj vicces beszámolót fafej! Ha ez is menni fog, tényleg nagy császár vagy! De nem, ez ma nem fog menni.

Ilyen áron talán már nem is akarok többé nyerni. Ez már tényleg messze túl volt a nagyjából „jóleső” versenyzésen. (Ha komolyan veszed, mondjuk nincs is olyan, hogy „jóleső” MTB versenyzés.) Az előző években, mikor a fiatalabbakkal robogtam: ők segítettek nekem felfelé, én meg segítettem nekik lefelé, meg síkon, de általában nem kellett totálisan széthajtanom a belemet. Ám tavaly világossá vált, ebben az évben pedig már tény, hogy két kíméletlen vérszívó is bejelentkezett, a legelső hibánál, vagy gyengeségnél azonnal mindketten fel fognak lépni elém a dobogóra.

Mosolyogva olvasom időnként a közhely-repertoárt: A könnyű győzelem szart sem ér, ha végigfostad a bokádat – na igen, az az igazi győzelem! Hát én pont leszarom, ki milyen győzelmet szeret (látni a karosszékből), de ma azt éreztem, hogy ez már nem volt egészséges. Piszok meleg volt! Talán ennek is köszönhető minden idők legmagasabb átlagpulzusa, de ma nem csak az izzadtságban, de gyakorlatilag a tejsavban is úsztam. Már az is megfordult a fejemben, kibírja-e ezt a szívem. Fel voltam készülve rá, hogy az első ritmuszavarra, mellkasi fájdalomra, vagy valami ilyesmi – gondolkodás nélkül félreállok.

A verseny utáni közös levezetésnél Fekete Zsolti kérdezte, hogy mekkora teher az fejben, hogy mindig győznöm kell? Hogy a tudok aludni ettől?! Megnyugtattam, hogy frankón alszom, mert nem kell győznöm. Már rég beemeltem, hogy egyszer csak második, vagy harmadik, esetleg sokadik leszek. (Hogy pontosan értsd: a mai 2014 tavasza óta (gyakorlatilag megszakítás nélkül) a 13. Top Maraton futamgyőzelmem volt. Ha a CrossKovácsit is ide számoljuk, akkor a 17.) Nyilván (és ez sima statisztika) egyszer mindenképpen vége szakad a sorozatnak, ezen aztán tényleg nem kell paráznom. És szerintem nem is láttok feszültnek a rajtnál. És tényleg jól alszom.

Apropó, rajt: Jankával (Ódor Jani, KIVÁLÓK KSE) már-már saját start protokollunk van, esernyővel (napernyő!) jégtáskával, jégakkuval, fűszoknyás lányokkal. Ezt csak így lehet, én nem vagyok hajlandó rajtolni fűszoknyák nélkül. Egyébként általában elég kaotikus szokott lenni a rövid rajt besorolás – de most, hogy nem jött oda egy darab hivatalos bíró sem, mi levezényeltük magunknak és szerintem tök fegyelmezett lett! Le a kalappal, ma minden spori tudta a helyét, szerintem ez most tényleg eléggé rendben volt. Köszi srácok!

Fekete Zsolti és Dallos Kornél kezdenek ellépni előlem Vaskapunál

Már az első mászás az aszfalton is erős volt, de utána a füves, erősen döcögős Vaskapu climb be is tette a kaput, Fekete Zsolt (Tatanka Racing Team) és Dallos Kornél (Bakony Racing Team) is megelőztek és hamar le is akadtam róluk. Nem tudtam neheztelni magamra, mert ránéztem a pulzusmérőre és szinte megrökönyödtem: 177-179 (186 a maxom), tehát vastagon anaerob zónában vagyok, vagyis hahó, éppen nyelet megyek! Ha ez sem elég, akkor tényleg semmi sem elég.

Kanyári Boti rádiózik: lejelenti a csapatának, hogy kicsit feltartom…

Egy nedves törlővel szívesen áttörölgettem volna a fenekemet és a combjaimat hátul, de erre nem volt idő, mert kezdődött az első gyors, sodrós lejtő. Viszonylag hamar visszaértem Kornélra, láttam, hogy elsokallt egy kanyarban – csak a célban derült ki, hogy el is esett, kicsit lement a térde. Mindegy, robogtunk tovább, nem előztem meg Kornélt, mert az időközben kilaposodott részen csoda jó tempót forgatott. Teljesen rábíztam magam, 2 cm-re a hátsó kerekén robogtam, nem is nagyon néztem előre a válla fölött, csak raktam idegből. Póbáltam zabolázni a pulzust, de a Garmin csak némán röhögött a pihenési próbálkozásaimon.

Alig akartam elhinni, de utolértük Zsoltit. A célban derült csak ki, hogy közben ő is elsokallt egy kanyarban, ő is elesett és neki is lement a térde… Figyelj, nagyon sokan elcsúsztak ezen a versenyen. Ez mindenképpen megér néhány gondolatot.

A legrosszabbul Zsivity Zorán (Mesterbike 575 Team) járt, aki a legelső információk szerint sípcsonttörést szenvedett, de hála istennek ez fals infó volt. A friss hírek szerint nem törtek csontok, keményebb fából faragták annál a régi Meditech-es csapattársunkat! Zorán, tiszta szívemből kívánok neked gyors felépülés, veled vagyok kissrác!

De Zoránon kívül is nagyon sokan elestek, elcsúsztak a sodrós kanyarokban, rengeteg plezúrt, sebet láttam a célban. Három alapvető okot látok. Az első ok, hogy sokszor túl gyorsan érkezünk a kanyarokhoz. Jegyezd meg, próbálgasd, szerintem végtelenül hasznos:

– Lassan be, gyorsan ki!

Autóversenyzőktől tanultam: a hatékony kanyar-kigyorsítás ezerszer fontosabb, mint a rövid féktáv. Egy elrontott féktáv esetén duplán veszíthetsz, vagy elesel, de ha nem is esel el, sikerül megfogni a gépet, a korrigálás miatt tutira el lesz cseszve a kanyar-kigyorsításod, mindenképpen lendületet veszítesz. Inkább kicsit spórold el a féktávot, ne legyen olyan radikális, cserébe viszont a kanyar kijáratánál taposs a pedálokba, ne csak kigurulj, hanem erőből gyorsulj ki a kanyarból! Magyarul kicsit hamarabb kezdj el fékezni, hogy hamarabb kezdhess el kigyorsítani is!

A második ok a gumi. És a harmadik is az.

Láttam egy csomó slick- és semi slick gumit. Ez szerintem szuper választás egynyomú döngölt ösvényekre, mandíneres kanyarokra. De szinte zéró kontroll murvás, kavicsos, sodrós kanyarokban! Pontosan tudom, mert én is rabja voltam, volt egy időszak, mikor csakis 1.95 és 2.0-ás semi-slick gumikkal versenyeztem, Furious Fred, illetve Thunder Burt papucsokkal csapattam – sérthetetlennek éreztem magam és valójában élveztem is, hogy tényleg össze-vissza csúszkáltam velük lefelé, sokszor hajszálon. Ma már nem merném feltenni egy hasonló sodrós maraton pályán, félek lefelé beleparáznék a nadrágba. Se fékhatás, se komoly oldaltartás. (És megígértem a feleségemnek, hogy nem fogok elesni.)

A másik a guminyomás. A héten kétszer voltam edzeni az S-Works-szel. Szerdán felfújtam 1.7-re, pattogott. Csütörtökön csak úgy hagytam, nem ellenőriztem edzés előtt, hátha eresztett kicsit az éjszaka. De nem, még csütörtökön is pattogott. Vasárnap lett, hátha azóta engedett egy kicsit a tubeless, de érzésre, hüvelykújjal megnyomogatva sokat biztosan nem. Szóval életemben először rá sem raktam a pumpát verseny előtt, erre a pályára tényleg olyan puha gumikat akartam, mint egy csecsemőpopsi. Olyan 1.6-1.6 bar lehetett a 78 kilómra. Vagy még annyi sem.

Látod milyen puha a hátsó gumi? (Igaz, most azon van a teljes súly.)

Négyen, majd öten robogtunk: Fekete Zsolti, Dallos Kornél és az időközben utolért Kovács Győző (Master1), majd a fiatal Kanyári Botond (ViniBike.hu, U19) is. Igazi férfias küzdelem: nem fecsegtünk, csak verettük, folyamatosan változtak a pozíciók, szüntelenül előzgettük egymást. Előre tudtam, hogy az utolsó meredek mászás a Vaskapuhoz meg fog választani: ott biztosan nem tudok úgy felmenni, mint a két ellenfelem, a verseny végkimenetele attól függ, mennyire rogyok meg, mekkora lesz a hátrányom a csúcson.

Vaskapu alatt – lemaradva, mint a borravaló

Meglepetésre Zsoltit magam mögött tudtam tartani, Kornél viszont gyönyörűen fel- és eltempózott, 20-25 mp-re tudott elgurulni előlem. Eszeveszett lejtőzésbe kezdtem, persze néhány perc múlva meg is láttam magam előtt és sejtettem, hogy innen már le lesz vezényelve ez az egész! Közben nem várt segítséget kaptam Kanyári Boti személyében.

Ahogy kiértünk az aszfaltra, Kornél kb. 150 méterrel előttünk, Boti egyszer csak visszanézett, picikét lassított, bevárt és csak ennyit mondott:

– Na gyere Kefe!

Figyelj, nem adja vissza a kép, de ez itt brutál meredek!!!

És úgy megrugdosta a pedálokat, hogy leesett az állam. Már eléggé ki voltam fingva, nagyon nehezemre esett még mögötte is menni, de csodálatos 40 körüli tempót forgatott! Nyilván pihenten nem lett volna ez nagy kaland, de továbbra is 175-176-os pulzuson, alaposan elkészülve épp, hogy csak ott tudtam maradni mögötte. A siker nem maradt el, pacekra felértünk Kornélra! Ott átvettem a kezdeményezést, az utolsó lapos földúton megkínáltam Kornélt egy korszerű lósszal – továbbra is 40 körüli a tempó – de most én húztam. Ezt még kibírta.

Akkor megint előre engedtem Botit, aki ismét egy kövér lószt pakolt oda, én azonnal raktam a kereket és ez volt a győztes move – ezt már nem bírta ki Kornél, nagyon lassan, méterről-méterre kezdett leszakadni. Boti parádésan dolgozott, emelem kalapom a kis U19-es előtt, fergetegeset ment! Próbáltam besegíteni neki, kicsit én is húztam időnként, de Botinak több kraft maradt a végére. Lassan megláttuk a versenyben vezető U19-es srácot is magunk előtt, Boti vérszemet kapott, hogy rá is fel akar érni! Iszonyatos melóval végül fel is ért – én az utolsó néhány száz méteren már elengedtem, képtelen voltam tartani a tempóját – nagyon szoros sprint befutójuk volt, Boti csak egy fél biciklihosszal lett második.

Fotó: Bak Ferenc, köszönöm Firga bácsi!

Ezen az utolsó három és fél km-en 35-ös átlagot mentünk, emelkedőkkel, meredek lépcsősorral, éles kanyarokkal, poros dombokkal együtt – nagyobb tempót, mint bárki a versenyen. Botié lett a KOM erre a szakaszra, picit sem csodálkozom. Itt most aranyat értek az országúti edzéseink, Boti is, én is elég sokat megyünk o.úton és ez óriásit dobott a lendületünkön, szép wattokat forgathattunk.

Azért jó kis verseny volt ez, még ha nem is ez a kedvenc pályánk.

Fotó: Máhr Attila, köszönöm Atti!

Farkas Milán (milanphoto.hu), köszönöm a zseniális fotókat!

Duna Maraton 2017 eredmények (pdf):  2017-Duna.pdf (155KB)