Kalandozás az országúti versenyek világába
Felkészülési időszak révén kora tavasszal mindig a versenynaptárakat böngészem, hogy megfelelő versenyeket keressek. Nekem kulcsfontosságú, hogy minél több versenyen induljak, ez tud a legjobban felpörgetni az első fontosabb XCO Magyar Kupa futamra.
Ezúttal nem találtam XCO-t, vagy maratont erre a hétvégére, így elhatároztam, hogy meglövöm a debreceni Balla Viktor emlékversenyt. Nem indultam országúton vagy 16 éve, kíváncsi voltam, hogy a jelenlegi formámban hogyan muzsikálnék az aszfalton. Azért támpontot adott, hogy a verseny tavalyi M2 győztesét, Erdős Lacit (KÖRÖS-Bike) elég alaposan, vagy 7 perccel megrajzoltam az előző hétvégi tarcali XCO versenyen. Persze ő ízzig-vérig országútis, semmi tapasztalata nincs XCO-ban, szóval az eredmény semmiképpen sem mutatott valós erőkülönbséget. Mindenesetre támpontnak jó volt, megígértem neki Tarcalon, hogy Debrecenben találkozunk és őt fogom lesni, követni, hogy mit csinál, mert ehhez meg én nem értek.
Isteni volt találkozni és fecsegni egy kicsit a debreceni legendás riderekkel, Szmirivel (Szmirnyák Zsolti), Ábrival (Ábrók Norbi) és Hegedüs Gyulával akikkel együtt verettünk jónéhányszor 18-20 évvel ezelőtt. Most meg U17-esekkel leszek egy futamban… Ahh!
Meglepően finoman kezdtük a versenyt, olyan szépen kerekeztünk Balmazújváros felé, hogy el sem hittem, tévénéző pulzuson teltek-múltak a kilométereket. (Ennek is köszönhető, hogy csak 38-as átlag jött ki a végén a teljes versenyre.) A fiatalok nem nagyon akartak vezetni, csak sunnyogtak, de szerencsére akadt 3-4 öreg, aki hajlandó volt húzni a brigádot. Az az érdekes, hogy mindezt tették úgy, hogy pontosan tudtam, nem lesznek ott a végső sprintnél – pl. nyeregtáskával, retro felszerelésben jöttek néhányan. Ha jól emlékszem, még hasi-tasi is volt az egyiken, elgondolni sem tudom, hogy miket hozott benne magával, talán szendvicset? Mindenesetre amikor éllre állt és 36-38-cal folyamatosan húzta a sort kilométereken át az intenzív pofaszélben, azért nagyon hálásak voltunk – csak mentünk a tasi után.
Záray Laci azt mondta nekem a verseny előtt, hogy ne szarakodjak, ugorjak minden szökési kísérletre, mert rövid a verseny, szerinte ki fogom bírni. Úgy is tettem, haraptam én mindenre, ami mozdult. Ám csak amolyan kóstolgatások voltak ezek, nem éreztem egy ilyen kísérletet sem erőteljesnek. Mindenesetre ott voltam mindig a legelején, hogy közel legyek, ha tényleg menni kell. Emiatt nem kerülhettem el, hogy időnként nekem is húzni kellett, de ez belefért.
A második kör elején odakerekezett mellém Dian Ábel (Bikeexpress SE), hogy nem lenne-e kedvem megpróbálni egy komolyabb szökést Karl Ádámmal (szintén Bikeexpress) hármasban, mert látják bennem a potenciált… Ez bevallom, nagyon jólesett! Mondtam is végül neki, hogy üsse kavics, az utolsó kanyar előtt belezúzunk! Úgy is történt, idegből lószoltak a kissrácok, én meg rajtuk – illetve inkább felettük, mert ezek a fiatalok olyan vékonyak és annyira laposak (ráhajolnak menéskor a kormányra), hogy szinte alig van mögöttük szélárnyék. De Monoki Róbert (DKSI), aki addig főszerepet vállalt elől az irányításban szintén kiszagolta a tervet és csatlakozott.
Ipari menés volt, ing-gatya, és tényleg, négyen fel is építettünk egy jó kis előnyt. Simán beleláttam, hogy hazaérhetünk, meglehet ez. Óriási tempó volt, 56-57-tel indultunk és kilométereken keresztül tartottuk az 50km/h-t, vagy kicsivel alatta a tempót. Én persze már rég kónuszon voltam, mivel a CycloCross bicajjal mentem, 46-os nagytányérral. A két kissrác nagyon jó munkát végzett, én is igyekeztem de sajnos Robi nem vette ki részét a melóból, szerintem akkor kezdett egy kicsit megrogyni. Persze ezt nem tudhattam, azt hittem, csak alibizik, tartalékol. Mindenesetre szerintem az ő melója hiányzott ahhoz, hogy hazaérjünk, ehelyett szépen lassan visszakúszott ránk a mezőny. A másik DKSI-s srác, aki oroszlánrészt vállalt a grupetto felhozásában, ezzel ki is nullázta magát, nem is tudott már beleszólni a továbbiakba. Szerintem duplán rossz döntést hozott: kifingatta magát, plusz felhúzta a sort a csapattársára, aki szökésben volt. Még ilyet?
Felértek ránk, kicsit megnyugodott a mezőny és szépen közeledtünk az utolsó 5 km-re. Megdöbbentem, mert egyszer csak beesett mellém Kanti Dorottya (KÖRÖS-Bike, a későbbi női győztes), meg is lepődtem, hogy ilyen jól bírja a csaj – majd a végén egy lánnyal fogok sprintelni, vagy mi, vagy hogy?! Mindenesetre le a kalappal, nagyon szépen versenyzett Dóci és külön respect nálam, hogy végigzúzta a SuperCross sorozatot is.
Közben nekem tökéletesen rendeződött a pulzusom, és elkezdtem helyezkedni a befutóra. Még ott is volt egy nagyobb lósz, egy 57km/h-s próbálkozás, de ugrottam arra is, meg minden rezdülésre, részemről már senkit sem akartam egy centire sem elengedni. Később még kicsit bezárt a mezőny, gondoltam is: ez így baromira nem kóser, innen nem fogok tudni ugrani a következő lószra, így gyorsan „kikéredzkedtem ” szélre (elég határozottan közöltem, hogy márpedig én most kimegyek oldalra). Ott előrébb gurultam és elkezdtem tenni a kereket a két Bikeexpress-es srácra. Ők fel is vezették végül a sprintet, én pedig mentem velük ahogy bírtam – a többieknek pedig ez már sok volt. Nyertem a kategóriát. A márciusi Strava KOM-jaim és a sprintgyakorlás sokat segítettek ebben, ez meggyőződésem. A két kissrác, Ábel és Ádám, nagyon jól mentek, az tuti. Karl Ádámmal együtt versenyeztünk tavaly a Top maratonokon és úgy emlékszem, oktattam őt egész évben. Ám félek, ebben az évben már nem ez lesz a szokásos felállás…
Erdős Laci jól tartalékolta az erejét, végül bejött mögöttem második helyre, gratula neki!
Külön köszönet a fotósoknak, Kapcsa Natália, Boross Attila, Arany Péter, valamint a TRInfo kiváló képeket készítettek rólunk!
Eredmények:
2015 Balla Viktor emlékverseny Debrecen: 
2015_Debrecen_Balla_Viktor.pdf (411KB)