Kamaraerdő CX Magyar Kupa futam, 2018
Master3 lettem. (A CycloCross szakág már a jövő évi, 2019-es korosztályos besorolást veszi alapul.) Mivel annyira családias-barátias a Master2 brigád – meg valójában csak ott lehet életre-halálra küzdeni, mert olyan kemény is – így továbbra is ott szeretnék versenyezni. A CX szakági vezetés először nem akarta engedni, mondván „nem UCI konform”, de aztán csak meggyőzték egymást és végül engedélyezték, hogy „felnevezzek” Master2-be.
Ám a döntés csak az utolsó pillanatra született meg, előnevezni még csak M3-ba tudtam és a verseny reggelén a helyszínen neveztem át M2-be. Aminek nem kis kavarodás lett a vége. Elmegyek melegíteni, jövök vissza, erre mondják a versenytársak:
– Kefe, rajthoz szólítottak M3 rajthoz, miért nem voltál ott?!
Hát, mert nem ott akarom rontani a levegőt! Mindenesetre ez előre jelezte, hogy M2-ben viszont várhatóan nem fognak beszólítani… Az időmérésnél átirattattam magam M2-be, majd ellenőriztettem a beszólítást – hát legutolsónak tettek a magas rajtszámom miatt! Na akkor elkezdtem könyörögni, hogy legalább az első harmadban szólítsanak be, mert Master2-ben esélytelen a dobogóért versenyezni leghátulról indulva… De nem, ez nem lehetséges, már „nem tudnak belenyúlni” a beszólítási rendbe.
„Beszólítási rend” – röhögnöm kell, ezen a versenyen nem volt semmiféle beszólítási rend, pl. előre állították a lányokat (szegények azt sem tudták, merre meneküljenek: már a rajtnál úgy helyezkedtek, hogy szét tudjanak rebbenni két oldalra, legszélre, hogy a csorda ne gázoljon át rajtuk idegből). A sorrend pedig teljesen random, össze vissza, semmibe véve a tavalyi ranglistát. Én annyit tettem, hogy a beszólítás előtt odamentem Törzsök Zsolthoz, az MKSZ szakmai alelnökéhez. A kezében tartotta a szólítási rendet, amely szerint engem szólítanának utolsónak a magas rajtszámom miatt, annyit kérdeztem tőle, nem lehetne engem kicsit előrébb venni?! Azt mondja erre kedélyesen, nyájasan:
– De, semmi akadálya, akkor téged szólítunk majd elsőnek.
Na, az úgy pont jó lesz.
Behúztam fülem-farkam, beálltam elsőnek szélre és mereven bámultam magam elé a rajtrácsra. Közben mellém beszólították az összes lányt, én csak összehúztam magam és megpróbáltam láthatatlanná válni. (Szerencsére úgyis mindenki a lányokat bámulja, szóval ez simán ment.) Hátul persze ment az egyre hangosabb zsörtölődés, hozzáteszem, teljesen jogosan.
Végre nekilódultunk. Előre álltam, hogy az első körben én diktálhassam (valójában én lassíthassam) a tempót a meredek felfeléken. Nem akartam már az első körben leszakadni a francba. Meglepő volt, hogy ennek ellenére is alaposan széthúzódott a mezőny.
Ami viszont meglepett, hogy Németh Roland (Veszprém, Maxi-Bike) ért fel rám az első kör végére, sőt meg is előzött a kör végén. Maradtam rajta és nem kis nyugalommal láttam, hogy mögöttünk egy kisebb űr, szóval nincs nagy zűr. Annak már korántsem örültem annyira, hogy a meredek felfeléken olyan tempót ment, ami nekem sok volt, annak meg pláne nem örültem, hogy a trükkös lefeléken is kiválóan mozgott – hogy egzaktan fogalmazzak, ügyesebben fordult a bokáig érő poros hajtűkanyarokban, mint én. Ez frusztráló volt, mert azt hittem, én leszek majd a legügyesebb lefelé. De nem én voltam. Időközben az U19-es Minárovics Krisztián (TREK SE) is felért ránk és megelőzött bennünket, ő meg aztán még ügyesebben mozgott, felfelé is, lefelé is.
Ezt Tokaji Nagy Csabi fotózta!Teljes mértékben megnyugodtam a verseny felére: tudtam követni Maxit olyan 20-30 méter távolságban, nem tudta növelni az előnyét és hozzánk sem jött közelebb senki. Lehet, hogy végigvisszük a spiccen ezt mi ketten?! Ez szuper lenne! Úgy jöttem erre a versenyre, hogy hátha felférek majd a dobogóra…
Amit észrevettem: Maxi nem rugdosta meg úgy az egyeneseket, mint Spec Viktor, Adame Laci, vagy Szabó András Balázs (Bakter) szokta. Én ezen nevelkedtem, erre szocializálódtam a srácokkal: az egyeneseket baromira nem pihenésre találták ki! Szóval az egyenesekben kicsit közeledni tudtam Maxihoz.
Ami viszont végképp nagyon látványos volt, a második erdei szakaszra vezető felfelé, Maxi az aszfaltról rákanyarodva nem pörkölte oda a nagykraftot, hanem szépen lelassult, visszaváltott, majd csak onnan kezdte el rendesen nyomni a pedált. Ezzel szemben én úgy beforgattam az aszfalton, ahogy csak bírtam és szinte max gázzal robbantam rá a nem túl meredek felfelére. Ez a lendület majdnem a kisházig is eltartott, ezen a részen hihetetlenül sokat fogtam Maxin.
Minden csoportos országúti bringázáson két dolgot szoktam hajtogatni a skacoknak:
- Csoportos tekeréseken, aki elöl van, mikor lejtőhöz ér NEM csak legurul! A többiek szélárnyékban azonnal elkezdenek rágurulni a nyakára, a 3. embertől már biztosan fékezni kell, a 4-5. embertől már egész komolyat kell fékezni, hátul elkezdenek kacsázni. Tehát az elsőnek a lejtőkön is ugyanazt a wattot kell forgatni, mint előtte a síkon! Idegből kell nyomni lefelé is!!! Ha egyedül vagy, pihenhetsz a lejtőkön, kit érdekel?! De ha mögötted a falka, akkor a lejtőn is ugyanúgy kell nyomni, mintha sík lenne! (Hogy közben 60, vagy 70 lesz emiatt a sebesség? Na és?!
- Az emelkedők, púpok előtt beforgatjuk és nagy nyomatékkal kezdjük az emelkedőt! Így sokszor akár a feléig, háromnegyedéig is fel tudunk érni nagy lendülettel, csak ott kezdünk el visszaváltogatni, lelassulni. Meglepően sokan nem ismerik ezt a technikát. Sokszor még versenyeken sem, a kevésbé rutinos versenyzőkön hihetetlen sokat lehet faragni így.
Szóval ezzel a technikával úgy haladtam el Maxi mellett, hogy talán kicsit el is vettem a kedvét az üldözésemtől… :)
Mindegy, megéreztem, hogy ma itt akár nyerhetek is, legalábbis a szurkolók ezt próbálták elhitetni velem. Asszem ez a következő technika, amit el kell sajátítanom: hinni a szurkolóknak. Ha azt kiabálják, hogy gyerünk, mert még nyerhetek – akkor tényleg gyerünk, mert akár nyerhetek is! :)
Két dolog segített ebben a győzelemben. Egyik az XCO-s múlt, ezen a pályán kétségkívül nagy előny volt az erős MTB-s tapasztalat, sokkal többet adott, mint a csak szimplán erős lábak. Én kivétel nélkül minden XCO és CX edzésemen teljesen hasonló terepen edzek, még ha akarnék sem tudnék síkon edzeni, mert nincs a környékemen sík. Tudatosan pont ilyen emelkedőkön és trükkös lejtőkön edzek cyclocross bicajjal is.
A másik pedig, hogy 10 percre lakom ettől a pályától, nyilván legurultam a héten néhányszor gyakorolni – ez óriási előny volt pl. Adame Lacival szemben, akinek erre nem volt lehetősége, ráadásul későn is érkeztek, nem tudott pályát járni. Akár fogadni is mertem volna benne, hogy pályabejárás nélkül ezen a pályán nem lesz esélye… Megint az előkészületek. Ha engem kérdezel, egy-egy versenyre a szuper komolyan vett előkészületek előrevetíthetik a sikert. Másképp fogalmazok: ne várj sikert tudatos előkészületek nélkül.
Egy csomó fantasztikus fotót ki kellett hagynom, annyi jobbnál jobb fotót kaptam Kaiser Erikától, Bak Feritől és Farkas Milántól. Nagyon szépen köszönöm, köszönjük!