Kőfejtő Cross Tarcalon, XCO szezonnyitó
Végre itt van a nyakunkon a 2015-ös versenyidőszak! Nem jelentkeztem az etyeki CX latyakozás óta, mivel nem történtek velem érdekes dolgok. Semmi különös, edzettem szépen, ellentétben az eddigi évekkel, mikor ki sem dugtam az orrom bicajjal a fagyos télbe. Borzalmasan fázós vagyok és kivétel nélkül minden edzésen szétfagytam – mindig hazafelé, lefele a hegyről. Az edzés nagyobb részében semmi baj, teljesen élvezhető a dolog felfelé, de visszafelé mindig baromira fáj a hidegben a jobb kulcscsontom, ami el volt törve egy motorbaleset miatt, nagyon érzékeny lett a hidegre. Mindig arról álmodozom, hogy ellentétben a DH-s arcokkal, akik felfelé mennek a fogassal, nekem az lenne ideális, ha az edzést Normafánál fejezhetném be és oda értemjönne valaki és lehozna autóval… Hogy megfordult a trend! Régen a lefeléket imádtam és utáltam felfelé mászni, most épp fordítva van. (Télen.)
Szóval Tarcal, Kőfejtő Cross, szezonnyitó verseny. Letta elkísért, de persze csak azzal a feltétellel, hogy a verseny idejére kerítünk neki valakit – mindenképpen lányt – aki majd vigyáz rá. Találtunk is egy Annát, aki nagyon szimpatikus volt, a barátja pont versenyzett és szívesen vállalta ezt a feladatot. Mindössze annyi gubanc volt a dologban, hogy a rajtom előtt elment kávézni, onnan kellett kirángatnom a start előtt 2 perccel, hogy gyerünk, kezdődik a műszak! Sikerült is majdnem lekésnem a rajtot, mire besoroltam és elővettem a telefonom, hogy indítsam rajta a Stravát, már vissza is számoltak és ellőtték… Semmi időm nem maradt, a telefont már menet közben tettem zsebre (nem tudtam elindítani az appot), illetve az egyik kesztyűm nem is volt a kezemen. Gyorsan zsebre tettem, hogy egy alkalmas időpontban majd felveszem és durr bele!
Farkas Atti azt írja, hogy ő és mindenki a szokásos 150%-on indult el. Hát ez azért nem volt pont így, én még csodálkoztam is, hogy milyen nyugodtan indultunk el, még arra is volt időm az első enyhe aszfalt felfelén, hogy 2-3. pozícióban haladva elengedjem a kormányt, felegyenesedjek és szép nyugodtan felhúzzam a hiányzó kesztyűt. Mellettem-előttem Kis Józsi, engem pedig a világon senki más nem érdekelt csak ő, hogy ott maradjak a kerekén ameddig csak lehet. Elől ment egy kissrác, de tényleg egyáltalán nem érdekelt, ránézésre úgy ítéltem meg, hogy nem lesz sokáig előttünk. Úgy is van!
A pálya egy fillért nem ért, egy jó combos, hosszú emelkedő, majd egy lejtő a hegy másik oldalán. Semmi XCO-s nem volt benne, leginkább egy maraton pályához hasonlított. Úgy szerettem volna bele egy kis flikk-flakkot! Persze ezzel lehet hogy egyedül voltam így, a versenytársak nagyrésze tényleg „cafe-racer” volt, nekik ez a pálya is helyenként igen erős lett. Felfelé a grupettó legalább fele tolta a paripákat, lefelé pedig… Már a második körben elkezdtünk lekörözni és rögtön az első pár akit utólértünk Józsival úgy megrémült tőlünk a szőlőtőkés – amúgy nem túl meredek – lefelében, hogy a hátsó emberünk ráharapott az első fékre és azonnal át is bucskázott a kormányon. Kiabáltunk neki, hogy rántsa el a cangát, mert nem bírjuk át bunny-hoppozni az egészet. Szegény kétségbeesve cibálta be a vasat a szőlőtőkék alá. A másik versenyző is életre-halálra küzdött a 18-20%-os lejtővel, de ő ügyesebben menedzselte a dolgot, nem esett el.
Az első kör végén átvettem a vezetést Józsitől és a második körben én húztam őt. Sejtettem, tudtam, hogy nem okoz neki gondot a tempó, még beszélgettünk is egy kicsit felfelé, hagyott vezetni. A kör végén kicsit elnyúltam, a harmadik kört kisebb előnnyel kezdtem. Akkor viszont rádobott egy lapáttal és szépen feljött rám és elbúcsúzott. Egyáltalán nem voltam bánatos, a második hely kiváló egy szezonkezdő, tét nélküli kis versenyen. Már csak annyi dolgom volt, hogy megőrizzem a pozíciót, nézegettem hátrafelé, de nem láttam támadót. Nagyon sok embert leköröztünk, legalább a csapat felét, de lehet hogy még többet. Farkas Atti követett végül a befutón.
Botrányosra sikerült az eredményhírdetés, egyrészt 2 (két) óra alatt sikerült csak összeszedni a végső eredményeket, addig a csípős, hideg szélben várakoztunk, szépen át is fagytam. A lányom jobban bírta. Kicsit megilletődött mikor felkérték, hogy ő húzza a tombolát, de ügyesen megoldotta a feladatot. Illetve mégis kicsit ügyetlenül, mert az apja rajtszámát csak nem húzta ki, így nem nyertem semmit. Még ilyet!
Botrányos volt másrészt, mivel Pityikusz hiába lett első a Master 1 futamban, nem őt hívták a dobogóra, hanem egy másik srácot, aki szabadkozott ugyan, hogy ő bizony itt nem nyert – de azért ha már ott volt, azért felmászott a dobogóra és fapofával átvette a díjakat. Csodálkoztam is rajta, sosem állnék fel hasonló helyzetben ha biztosan tudom, hogy semmi keresnivalóm ott… Az időmérés is nagyot kűzdött, állítólag csak minden második-harmadik embernél csipogott be a rendszer, így kézihajtányos lett az időmérés. És persze ezzel összecseng, hogy még mindig nem láttam eredményeket, pedig mindig nagyon szeretem kielemezni a köridőket, az enyém vs. ellenfelek, enyém vs. más kategóriák helyezettei. (Pityikusz és Hacsi Ákos érdekelne főleg.)
Szóval jó évkezdés, soha rosszabat! Most hétvégén Balla Viktor o.uti emlékverseny következik, méghozzá szülővárosomban, Debrecenben. Országúti versenyen nem voltam vagy 16-17 éve, miért ne próbálnám ki megint?! Ez a fotót nézd meg, megőrülsz, talán 1998, vagy 1999 lehet, Hegyi OB Egerben. Igen, az a piros mezes (a debreceni Adrenalin Kerékpár Klub versenyzője), fehér sisakos pancser a full pro-k között az tényleg én vagyok. (Már a harmadik körben leakadtam, mentem is vissza szépen a Szépasszony völgybe elcsomagolni…) Szerintem ma odaverném a 16 évvel ezelőtti Kefét. Jó érzés.
Óriási köszönet Szaniszló Boglárkának, Molnár Tibinek valamint a Hegyalja Fotó-nak a szuper fotókért.