UFO vagyok, vagy nem vagyok UFO?
Simán nyertem az Esztergomból rajtoló 2015-ös Duna Maratont, de nem is ez volt a legszebb az egészben, hanem, hogy hogyan! A szokásos első hosszú emelkedőn gyakorlatilag felértem az élbollyal (az utolsó néhány km-t közvetlenül Kádi Tomi hátsó kerekén, második pozícióban), csak Vaskapu környékén szakadtam le róluk kb. a 6. km körül. De ezúttal nem az a drasztikus „ledobtam a vasmacskát és leakadtam a pi…ba” leszakadás volt, hanem folyamatosan láttam magam előtt az élen álló 3 srácot egy-két kanyarral előrébb, végig az árnyas szerpentinen.
És azután jött a meglepetés: úgy a 11-12. km környékén visszaértem az abszolut élbolyra! Ilyen még nem fordult elő egyetlen korábbi Top Maraton versenyemen sem, rettenetesen feldobott a dolog. Az más kérdés, hogy ahogy becsatlakoztam azonnal éreztem, túl kényelmes tempót megyünk, hamar kifújtam magam és szivesen mentem volna egy ici-picit gyorsabban. Szóval komfortosnak éreztem a tempót – már amennyire komfortos lehet harminccal veretni egy dózerúton 34 fokos melegben, finom fehér szinű porban… Közben felért ránk a Master1-es Simonyi Andris (Bike4life) is, na ezt már nem tolerálták a srácok, a soron következő emelkedőt Földi Bence kezdeményezésére meglószolva ismét elnyúltak előlünk.
Andrissal viszont együtt maradtunk. Win-win: neki is kedvező és nekem is szerencsés volt ez a kombó: a lényeg, hogy M1 vs. M2, tehát valójában nem egymás ellen versenyzünk. A hosszú dózeres egyenesben „végighúzott”, picit megpihentem a szélárnyékában. Az emelkedőkön nagyon jó kis tempót diktált, amit még éppen át tudtam venni, de egyedül biztosan lassabban mentem volna. A lejtőkön viszont én voltam az úr, ez meg szerintem neki volt szerencsés, mert utánam talán ő is bátrabban eresztette a kecskét. Nagyon tisztességesen haladtunk, még mindig fel-feltűnt előttünk az vezető trió a hosszabban belátható szakaszoknál, a rétes-legelős dombok között.
Nagyon jellemző kép erről a versenyről, közvetlenül Simonyi Andris hátsó kerekénA táv utolsó harmada viszont igen-igen megviselt. Előző héten elmentünk ugyanis pályát járni, felfedezni az új útvonalat a két Záray Lacival: apával és fiával. Én nyomtattam térképet és amolyan tájbringa üzemmódban haladtunk. Jónéhányszor eltévedtünk, azt mondanám, hogy a pályának kb. 70%-át találtuk meg és jártuk be.
Ám, pont a lényeg maradt ki, amit nem találtunk meg: az utolsó harmadban egymás után három jó meredek tényleg combos emelkedő! Ezekre egyáltalán nem készültem fel leklileg (nem tartalékoltam rá kraftot), nekem úgy maradt meg a pálya, hogy ebben aztán tényleg semmi nincsen, még a tesóm is végig tudna biciklizni rajta. Hát az utolsó 10 km-en disznó kemény emelkedők jöttek szembe! Az elsőnél még mosolyogtam magamban, hogy majd azt fogom írni a beszámolóba, hogy „szégyenszemre letettem elől kistányérra”, szóval mekkora menő beszámoló lesz! A másodiknál már tényleg komoly erőfeszítés volt Andrison maradni, a harmadiknál – közvetlenül az utolsó frissítő pont alatti „falnál” – nem volt mese, leraktam egérkébe (hátul is megkapta a legnagyobb fogaskereket, tehát legrövidebb áttételt) és konkrétan elgondolkodtam róla, hogy leszállok a fenébe és tolni fogom. Persze hajtott a vérem, előre ültem az ülésen (a nyereg orra az ánuszomban – vagy legalábbis nagyon közel hozzá…) és ippen-ippen még fel bírtam tekerni. Andris ott már kicsit elnyúlt és el is tűnt a szemem elől, mert picit lelassítottam a frissítőnél extra vizet kérve a nyakamra.
De nem estem kétségbe, tudtam, hogy hamarosan az utolsó DH jön, az pedig az én barátom! Hamar utól is értem Andrist, a lejtő aljáig kigurultam egy 20-30 méternyi előnyt, amelyet konzerváltam a befutóig. Ehhez persze az kellett, hogy Esztergom utcáin 40-42-vel verettem az egyenesekben, de ez már nem okozott problémát, hála az utolsó időszak KOM-jainak.
Licences XCO versenyzőként mi a fenéért indulok én rövid távon?!
Ha ekkora előnnyel nyerem az M2 rövidet, akkor miért nem megyek inkább középre, vagy hosszúra? Két ok miatt nem. Az EGYIK ok, hogy igazi sprinter alkat vagyok, nekem egyáltalán nem felel meg az „egyenletes erőkifejtéssel haladunk hosszú-hosszú km-eken keresztül” tipusú verseny. Én harcolni akarok az első pillanattól kezdve nyélen, egyáltalán nem zavar például, hogy az XCO versenyeken a rajt után egy ideg-sprint következik legtöbbször meredeken felfelé… Sprinter tipus vagyok, a tipikus rövidtávú atlétának sem mondod meg, hogy hagyja a fenébe a szöcskézést és inkább menjen félmaratonokra, vagy maratonokra versenyezni.
De a lényeg a MÁSIK ok: délutánonkén, meló után megyek edzeni és csak max. másfél- két órám marad edzésre, hogy még én tudjam fürdetni és altatni a kicsit. Nem is értem, ha az anyja olvas neki mesét, az már nem elég jó, kicsit el van kurvítva, nem?! De a viccet félretéve, a Strava árulkodik az edzési szokásaimról, tényleg szinte sohasem megyek két óránál többet, ez pedig baromira nem elég még a közép távra sem! Holluby Andris pont 3 órával nyerte az M2 közepet, erre minimum 2 és fél- 3 órákat kellene edzenem, de időnként mindenképpen 3-4 órát is. Nekem ennyi időm nincs. Már a 2 órás edzést is időnként megpóbálja lealkudni a lányom, hogy még maradjon idő egy társasra, vagy egy Szkipi-re (Skip Bo) lefekvés előtt. Márpedig 2 órás edzésekkel szerintem ostobaság középtára menni versenyezni, pont megdöglenék az utolsó harmadban. Minden tiszteletem a középen és hosszún induló versenyzőké – igaz most azért tényleg nem irigyeltelek benneteket a Duna Maratonon, a disznó melegben…
Steve bácsi videóján 0:36-nál veretjük felefelé Vaskapuhoz, 1:34-nél pedig ott a befutóm.
Hogy vagyok én ilyen gyors, nem vagyok én véletlenül UFÓ?!
Master2 létemre hogy lehetek ilyen gyors? Nincs benne semmi hókusz-pókusz: látod a Straván az összes edzésemet és versenyemet. Ha ilyen gyors szeretnél lenni a rövid maratonokon, csináld végig ugyanezeket az edzéseket ugyanilyen intenzitással! És itt az intenzitáson van a lényeg, a legtöbb edzésbe pl. beiktatok KOM kísérleteket – akár többet is – ami valójában max erőkifejtés 2-4-6 percen keresztül. Sok-sok intervall, sprintek akár országúton, akár erdőben, plusz technikai fejlesztés időnként olyan terepeken, amiket még XCO Magyar Kupa futamokba se mernek berakni (nem viccelek). Nekem meggyőződésem, hogy ezek a hülye KOM hajkurászások erősítettek meg ennyire. Amióta Stravázok, sokkal intenzívebbek lettek az edzéseim. Lüktetők, intervallosok, erőfejlesztők, amiket nem nagyon csináltam korábban. Szóval csak utána szabad méltatlankodni, ha végigcsináltad ugyanezt az edzésmunkát és mégsem együtt állunk holtversenyben a dobogón. (Persze nem árt ha tudsz lejtőzni is egy kicsit hozzá és persze nem baj, ha van 10-15 év versenyrutinod egy-két régi XCO Magyar Bajnoki címmel. Ja, és érdemes végigedzeni és végigversenyzni a telet a SuperCross sorozatban.)
Na, elég volt a mafla öntömjénezésből, a lényeg hogy nem patikába járok, hanem tényleg intenzíveket edzek és rengeteget versenyzek. A képzett és tanult edzők biztosan felszisszentek a különös és egysíkú edzésmódszer miatt, de tovább megyek: nekem egyáltalán nincs tervezett, egyénre szabott, átgondolt edzéstervem. (Edzőm sem volt soha és ez már csak így is marad.) Szinte mindig improvizálok az edzéseket illetően. Sokszor még azt is csak a garázsban döntöm el felöltözve, sisakban-kesztyűben, hogy épp melyik bicajra üljek (bike, o.uti, vagy CX) és pont merre induljak, felfelé a hegyre, vagy felfelé a hegyre (lefelé csak ritkán indulok…). Működik.
A dobogón Pásztor Laci (Trek SE) és Ondrisek Peti (VKE-Nelson), mégegyszer gratula nekik!Abszolut negyedik helyen zártam az idei Duna Maraton, mindössze 2 perccel a győztes mögött. Soha nem voltam még ilyen közel a legelejéhez. Kicsit furcsa, hogy tulajdonképpen meg sem lepődtem ezen az eredményen, mert nagyon magabiztos érzésem volt a verseny előtt: életem formájában érzem most magam. Jöhet a soproni XCO OB két hét múlva!
A remek fotók miatt köszönet Tirszin Janinak (Nutrixxion), Hostya Zolinak, Vanik Zolinak és Borsa Miklósnak!
2015 Duna Maraton eredmények: 
2015_duna_maraton.pdf (173 KB)